”Povestea” textelor
* vezi postarea noastră precedentă:
Anselmussal, télen-nyáro
1. Vonaton ültünk Anselmussal, az ablak mellet, egymással szemben. A jégvirágos üvegen túl, őnhatalamúan, keményen csikorgott a tél. Anselmus, ahogy a vonatban szokta, most is egy gondolatmenetét fejtegette előttünk.
– Mégsem a munka kreálta az embert – szőgezte le, miközben az étkezőkocsiból szerzett banáját majszolta.
– Az emebert a lustaság alakitotta ki, és az is konzerválja. A munka az embernél töbet, magát az emberiséget alakitotta ki, a lustaság viszont az embert konzerválja, súlyosabb esetben le is züllesztheti.
Anselmus mellet vastag, vőrős fonálból szorgalmasan k t getett egy hőlgy. Néha-ӧ ӧ néha megmozdult az ajka, mint aki szivesen bekapcsolódna a társalgásba, de Anselmus ügyet sem vetett rá, zavartalanul folytatta a maga mondókáját. (Ami engem illet, eszembe sem volt, hogy félbeszakitsam. Ahogy egyk barátunk mondotta: Anselmus volt utazásaink állandó folyómedre… )
– Arra gondolok, hogy az emberiség nagyainak rendkivüli, hősies, sőt, titanikus áldozatai és erőfeszitései az utánuk k vetkező népes nemzedékek számáro mindigӧ is nagyob kényelmet, élvezetet biztositottak. Az autó, a vonat, a telefon, a televizió, az angolvécé és az újságok, mindez az alkotó kevesek munkájának az eredménye, s a jóval töbek kényelmet, lustálkodását biztositották. Egy bizonyos munka általában nálánál nagyobb mennyiségü, tartósabb kényelmet bizttosit.
Űtitársunk, félbehagyva a kötését, figyelmesen hallgata. Mint hogyha konkrétan személyesitette volna meg Anselmus legújabb tételeit-Hát mit gondolsz a komfortről, a kényelemről, civilizátiónk többi kellékeiről? Egyre rafináltabb, öszetettebb, s még kétszinübb alakváltozatai az emberi lustaságnak. A lustaság, kérlek, az egyre inkább szocializálódik.
– Hát persze, uram, a paraziták! – szólt végre közbe az asszony, de Anselmus meg sem hallotta.
– Nézzél ki, odanézz, gyorsan! – intett izgatottan az ablakok felé. Odakint, az egyhangúan fehér mezőn, fogalmam sincs, hogy milyen távolságban, apró, szűrke pontok mozogtak ősszevissza a havon.
– Látod őket? Lehetnek akár farkasok is. De mi itt, a kupéban fűtyűlűnk rájuk, mi aztá biztonságban vagyunk. Riadó nincs, szúnyókálhat tovább bennük a természetes veszélyérzet. Megengedhetjük magunkak, hogy lusták legyűnk, álmosak és közönyösek.
– Azért lehet, hogy túlzol egy kicsit – próbáltam bátortalanul megtörni a szónoki lendűletét.
– Na, ne mondd! És ha most megrántanám a vonatot, éppen a farkasfalka kellős kezepében?
– Ilyen ez az élet, uram, nincs mit csinálnunk – fejezte be az asszonyság, s újra a kőtőtűje után nyúlt.
Anselmus végre meghallotta. Tehetetlenűl nézett szomszédjára, s egész úton egy árva szót sem szólott többet.
-
2. – Jó itt a strandon – ásittot Tezú, s átfordult a hátára. Könnyedén simitott végig a mellén, a hasán, mintha friss szavarinként kóstolgantná a napozót.– Hát persze – válaszolt Anselmus -, a hasunkat sűttetjűk naphosszat, megpirulunk, mint a rákok, egyszer-egyszer a vizbe is megmártózunk, nehogy lángra kapjunk… S végiggusztálunk egy-egy Hennelorét.– Tusolni, fontos, nehogy elfelejtsed! – folytatta Tezú.– Dehogy felejtem.– S a kuglizót se, ha nem is guritasz máma!– Nem, a kuglizot sem.– És a Park-tól ideszálló mititej illatát sem, az visz majd minket a kisértésbe.– Mert a mititjre sör kivánkozik.– Kivűlről perzselik, belülről szikkasztják az ember gyomrát, hát azt is kell hogy fizessűk valamivel.Anselmus is a hátára fordult. Nyitotta volna kiaszemét, de valami éles, láthatatlan dolog telepedett, fájósan, rá a retinára. Szemei előtt szines karikák örvénylettek egy alagútban, s mint egy százlátó űvegben, újabb és újabb formációkba állottak őssze. Mint hogyha egy rajzfilm kockái peregtek volna szemei előtt. ”Olimpiai méret”– mutatott Anselmus a medencére, s ingéb emenekitte az arcát. Aztán egy kellementen vendéget hessentett el az újsággal: a nagy doglégy a térdére telepedett.– A Tei-tónál egyenesen szenzációs – emlékeztet tovább Tézú. Lassan beszélt, szavai között mérfőldes szünetekkel, kimélte a hangszalagjait:– Sokkal nagyobb volt ott a tó… csónakunkkál mélyen beeveztünk… nagyokat úsztunk a közepében… amig utánunk nem jőtt a bárka.– S azután… ?– Voltak, akik nem birták sokáig szusszal, földet kivántak a talpuk alá.– És aztán?-… aztán csak úsztunk… az elején még élvezetből… aztán félelemmel… később már kétségbeesetten…– De ha a csónak nem jőtt volna?– Úszunk, amig görcs áll a tagjainkba.– És azután?– Menj te a fenébe, Anselmus! Szeretted volna, ha a csónakos nem jön értűnk? – Tezú nem falytatta tovább, felállt, megigazitotta a fürdőnadrágját, s elindult a medence felé.– Ismerd be! Ismerd be, hogy kinyiffantatok volna! – kiáltott utáno o pokrócról Anselmus, de Tezú már bent volt a vizben, és barátjat nem is hallotta onnan.PALKÓ ZSOLT forditása( Brassói Lapok, Nr. 42, 21 octombrie 1988)
*
noradamian
Aprilie 11, 2016
M-aș bucura s-apară cartea cât mai aproape de forma și conținutul inițial. Cam întortocheat drum, dar e o șansă…
vasilegogea
Aprilie 11, 2016
@noradamian
…e chiar un drum închis! nu mai e nimic de făcut… desigur, s-ar putea scrie alta…
…de fapt, de atunci o tot rescriu în toate genurile (excepție cel dramaturgic) și în toate formulele…
…are Ion Mureșan un volum de eseuri minunate, cu un titlu pe care sunt gelos: ”Cartea pierdută”!…