Cîteva pagini salvate în limba maghiară dintr-un volum românesc de proză scurtă care nu a apărut niciodată, ci a… dispărut!

Posted on Aprilie 11, 2016

3



”Povestea” textelor

        Anunțarea ”Târgului de traduceri”* m-a făcut să caut prin ”cutiile cu maimuțe”, găsind un text scurt de proză, în ”doi timpi”, gata tradus în limba maghiară. Povestea acestui text e necesară, ca să explic de ce nu există și varianta românească.
       Inițial (adică în 1984),  cînd am încheiat primul meu manuscris de proză scurtă (Nu vă aplecați în afară), fiecare povestire avea după final un ”contra-punct”, un fel de contra-final. Volumul a stat la Dacia din 1984, singurul rezultat (deși cîștigase din primul an concursul pentru debut) a fost includerea, cu doar patru texte (fără contra-punctele aferente) în volumul colectiv Doisprezece prozatori (1988), fără a mai primi înapoi ceva din manuscris.  Apoi, a doua dactilogramă (și singura pe care o mai aveam) a stat, din 1986, la ALBATROS, unde,  directorul de atunci, Mircea Sântimbreanu a fost încîntat de volum, dar nu și de ”contra-punctele” lui, așa că le-a eliminat din start, pur și simplu, în întregime pe toate. Apoi, în 1988, după ce m-a anunțat că am cîștigat concursul de debut (Gheorghe Crăciun mi-a făcut chiar o copertă, așa cum și le-a făcut singur și pentru primele lui volume), m-a chemat la București să-mi spună că mi-a pierdut tot manuscrisul (vorbele lui: ”a dispărut”!). Nu mai aveam de unde să ”scot” altul, și încă repede! Am renunțat la carte definitiv.
nu va aplecati
       Pînă în 2002, cînd Radu Săplăcan, Mircea Petean și Gheorghe Crăciun m-au convins să reconstitui volumul, și am reușit (dar numai în proporție de 75%) să recuperez ceea ce se publicase prin reviste, fără contra-puncte. Volumul, astfel  reîncropit (în fapt, o ruină a celui inițial), apărut la Limes, cu titlul Logodnica mecanicului Gavrilov (pentru că între timp apăruse o altă carte cu titlul meu din 1984, dar ca titlu de povestire, mai vechi!)  a fost și premiat de Filiala Cluj a USR și nominalizat pentru premiile  ASPRO !
        Așadar, acest text în limba maghiară, apărut în revista brașoveană Brassói Lapok, Nr. 42, 21 octombrie 1988, în traducerea lui PALKÓ  ZSOLT, reprezintă singura ”urmă” a contra-punctelor mele din volumul de debut, cel care n-a mai apărut, de fapt, niciodată. (De altfel, și debutul în revistă, a avut loc în Echinox nr. 7-8/1975, la rubrica Az Echinox dekameronja din paginile în limba maghiară, traducător fiind poetul, prozatorul și filosoful Egyed Peter.) Nu pot să-mi traduc textele, nu știu atîta maghiară, ar însemna să le rescriu din memorie. Ceea ce ar fi o „falsificare”. Dar, dacă cel/cei care coordonează proiectul doresc s-o facă, n-am nimic împotrivă. Ar fi o experiență interesantă! Cel puțin pentru mine.
___________________

* vezi postarea noastră precedentă:

*

Anselmussal, télen-nyáro

Brassoi-1

1. Vonaton ültünk Anselmussal, az ablak mellet, egymással szemben. A jégvirágos üvegen túl, őnhatalamúan, keményen csikorgott a tél. Anselmus, ahogy a vonatban szokta, most is egy gondolatmenetét fejtegette előttünk.

– Mégsem a munka kreálta az embert – szőgezte le, miközben az étkezőkocsiból szerzett banáját majszolta.

– Az emebert a lustaság alakitotta ki, és az is konzerválja. A munka az embernél töbet, magát az emberiséget alakitotta ki, a lustaság viszont az embert konzerválja, súlyosabb esetben le is züllesztheti.

Anselmus mellet vastag, vőrős fonálból szorgalmasan k t getett egy hőlgy. Néha-ӧ ӧ néha megmozdult az ajka, mint aki szivesen bekapcsolódna a társalgásba, de Anselmus ügyet sem vetett rá, zavartalanul folytatta a maga mondókáját. (Ami engem illet, eszembe sem volt, hogy félbeszakitsam. Ahogy egyk barátunk mondotta: Anselmus volt utazásaink állandó folyómedre… )

– Arra gondolok, hogy az emberiség nagyainak rendkivüli, hősies, sőt, titanikus áldozatai és erőfeszitései az utánuk k vetkező népes nemzedékek számáro mindigӧ is nagyob kényelmet, élvezetet biztositottak. Az autó, a vonat, a telefon, a televizió, az angolvécé és az újságok, mindez az alkotó kevesek munkájának az eredménye, s a jóval töbek kényelmet, lustálkodását biztositották. Egy bizonyos munka általában nálánál nagyobb mennyiségü, tartósabb kényelmet bizttosit.

Űtitársunk, félbehagyva a kötését, figyelmesen hallgata. Mint hogyha konkrétan személyesitette volna meg Anselmus legújabb tételeit-Hát mit gondolsz a komfortről, a kényelemről, civilizátiónk többi kellékeiről? Egyre rafináltabb, öszetettebb, s még kétszinübb alakváltozatai az emberi lustaságnak. A lustaság, kérlek, az egyre inkább szocializálódik.

– Hát persze, uram, a paraziták! – szólt végre közbe az asszony, de Anselmus meg sem hallotta.

– Nézzél ki, odanézz, gyorsan! – intett izgatottan az ablakok felé. Odakint, az egyhangúan fehér mezőn, fogalmam sincs, hogy milyen távolságban, apró, szűrke pontok mozogtak ősszevissza a havon.

– Látod őket? Lehetnek akár farkasok is. De mi itt, a kupéban fűtyűlűnk rájuk, mi aztá biztonságban vagyunk. Riadó nincs, szúnyókálhat tovább bennük a természetes veszélyérzet. Megengedhetjük magunkak, hogy lusták legyűnk, álmosak és közönyösek.

– Azért lehet, hogy túlzol egy kicsit – próbáltam bátortalanul megtörni a szónoki lendűletét.

– Na, ne mondd! És ha most megrántanám a vonatot, éppen a farkasfalka kellős kezepében?

– Ilyen ez az élet, uram, nincs mit csinálnunk – fejezte be az asszonyság, s újra a kőtőtűje után nyúlt.

Anselmus végre meghallotta. Tehetetlenűl nézett szomszédjára, s egész úton egy árva szót sem szólott többet.

Brassoi-2

  • 2. – Jó itt a strandon – ásittot Tezú, s átfordult a hátára. Könnyedén simitott végig a mellén, a hasán, mintha friss szavarinként kóstolgantná a napozót.
    – Hát persze – válaszolt Anselmus -, a hasunkat sűttetjűk naphosszat, megpirulunk, mint a rákok, egyszer-egyszer a vizbe is megmártózunk, nehogy lángra kapjunk… S végiggusztálunk egy-egy Hennelorét.
    – Tusolni, fontos, nehogy elfelejtsed! – folytatta Tezú.
    – Dehogy felejtem.
    – S a kuglizót se, ha nem is guritasz máma!
    – Nem, a kuglizot sem.
    – És a Park-tól ideszálló mititej illatát sem, az visz majd minket a kisértésbe.
    – Mert a mititjre sör kivánkozik.
    – Kivűlről perzselik, belülről szikkasztják az ember gyomrát, hát azt is kell hogy fizessűk valamivel.
       Anselmus is a hátára fordult. Nyitotta volna kiaszemét, de valami éles, láthatatlan dolog telepedett, fájósan, rá a retinára. Szemei előtt szines karikák örvénylettek egy alagútban, s mint egy százlátó űvegben, újabb és újabb formációkba állottak őssze. Mint hogyha egy rajzfilm kockái peregtek volna szemei előtt. ”Olimpiai méret”– mutatott Anselmus a medencére, s ingéb emenekitte az arcát. Aztán egy kellementen vendéget hessentett el az újsággal: a nagy doglégy a térdére telepedett.
    – A Tei-tónál egyenesen szenzációs – emlékeztet tovább Tézú. Lassan beszélt, szavai között mérfőldes szünetekkel, kimélte a hangszalagjait:
    – Sokkal nagyobb volt ott a tó… csónakunkkál mélyen beeveztünk… nagyokat úsztunk a közepében… amig utánunk nem jőtt a bárka.
    – S azután… ?
    – Voltak, akik nem birták sokáig szusszal, földet kivántak a talpuk alá.
    – És aztán?
    -… aztán csak úsztunk… az elején még élvezetből… aztán félelemmel… később már  kétségbeesetten…
    – De ha a csónak nem jőtt volna?
    – Úszunk, amig görcs áll a tagjainkba.
    – És azután?
    – Menj te a fenébe, Anselmus! Szeretted volna, ha a csónakos nem jön értűnk? – Tezú nem falytatta tovább, felállt, megigazitotta a fürdőnadrágját, s elindult a medence felé.
    – Ismerd be! Ismerd be, hogy kinyiffantatok volna! – kiáltott utáno o pokrócról Anselmus, de Tezú már bent volt a vizben, és barátjat nem is hallotta onnan.
    PALKÓ ZSOLT forditása
    ( Brassói Lapok, Nr. 42, 21 octombrie 1988)

*

Anunțuri